Bíborszínü kis virág,
Melyet Ámor íve lőtt,
Önts szemére báj-erőt,
Hogy, ha ébred s látja őt,
Benne leljen égi nőt,
Mint ott Vénus, oly dicsőt. -
No, ha ébredsz s látod őt,
Tőle kérd a gyógyerőt.

3. felvonás, 2. Szín – Szentivánéji álom - William Shakespeare

Előszó

Az életben adódnak helyzetek, amit ép ésszel nem lehet felfogni. Nem értjük meg egészen addig, amíg mi magunk meg nem tapasztaljuk. Ez velem sem történt másképp. Csakhogy az én titkom nem bízhatom rá senkire. Nem bízhatok senkiben. Nem lehetek igazán önmagam… Igazán emberi. Még ha be is illeszkedek az emberek közé, mindig lesz egy nagy előnyöm – inkább hátrányom-, ami miatt más leszek, mint a többiek. Erősebb, gyorsabb és veszélyesebb vagyok, mint bármelyik gyilkos. Amikor csak akarok, farkas formát vehetek fel. Telihold idején viszont erősebb vagyok, mint akármelyik nap. Egy vérfarkas vagyok. Egy tiszta vérű.
Az őseim vérfarkasok voltak, így én is az vagyok, s ha veszélyt érzünk, általában akkor történik meg ez velünk. Sajnos én nem úsztam meg. Még csak tizennyolc éves vagyok, de már nem öregszem tovább.
A vadász lépteit már egyre közelebbről hallottam. Veszedelmesnek hatott a sötétségben. A szívem vadul vert, mire a nevemen szólított: - Nicole, merre vagy?! Gyere elő! Nem foglak bántani!