1. fejezet – Vadászat

Tíz óra lehetett, mire alábbhagyott a fájdalom. A csontjaim remegtek a kíntól és még éreztem a vér ízét a számban. Éreztem, ahogy a vérem lefolyik a nyakamon, egészen a párnákra. Az ágyam tele volt tollakkal a karmaim és a fogaim miatt. A testem izzadság és vér szagát árasztotta. Csak akkor vettem észre, hogy figyelnek, mikor a hátamra fordultam és felültem az ágyamon.
    -  Nicole, ne! Ne kelj fel, kérlek. Most még gyulladtak a csontjaid. Idő kell, mire megszokja a tested a farkas éned. – Miről beszél? Nem emlékszem. És ki ő? Mért van itt? – Kétkedve bámultak két arany színű szemeit. Ekkor emlékek tömkelege suhant át az agyamon. Még, amikor hét éves lehettem és féltem a sötétben éjjelente bebújtam anya és apa közé. Biztonságban éreztem magam. Apa, ahogy abban az autóban ül és a hajától egészen az állkapcsáig vér folyik le a ruhájára a nyakán keresztül. Ahogy ott lóg a keze, mint egy hullának a lábai mellett.
    -  Anya?!
    -  Igen, kicsim. Én vagyok az… - Odajött az ágyam mellé és átölelt. – Nem kell félned. Tudom, hogy ez az állapot, amiben vagy nem éppen a legjobbkor ért el téged. Sajnálom. Már rég el kellett volna költöznünk… - Hüppögte, könnyek folytak végig az arcán.
    -  Mért kellett volna elköltöznünk? – Kérdeztem.
    -  A vadászok, miatt…
    -  Vadászok?! – Nem állt össze a kép. – Akik aput is megölték?
    -  Igen… Josh miatt… és a csapata miatt… - Egy pillanat múlva folytatta. – Én már összepakoltam, csak meg kell várni, amíg a kamion megérkezik.
Tíz perccel később, anya már a ruháim próbálta felhúzni rám eleinte sikertelenül. Később aztán sikerült felvennem, most már tiszta testemre. A csontjaim még mindig fájtak, de már nem lüktettek a forróságtól és a lázam is elmúlt. Miközben az a két férfi felpakolta a bútorokat, mi beültünk hátra a kanapénkra, ami most le volt fóliázva.
Mikor már minden fent volt elindultunk. A célunk egy kis tanya lett volna, Idaho Falls. Tenessee államban található, ahol köztudott, hogy szinte mindent erdő borít-, na jó, azért nem mindent, de jó nagy területet foglalnak el a fák.
Mikor már majdnem Tennessee-ben voltunk a kamion nagyot fékezett és az út szélére leparkolt. Nem értettem mi történhetett. Talán egy állat ment ki az útra vagy valami… De ezt az érvem i megcáfolták azzal, hogy a két férfi, aki eddig a kamion elejében beszélgetett kinyitotta az ajtót és egy-egy íjat tartottak a kezükben. Vadászok… De hogyan? Mire átváltoztam volna anya megfogta a kezem és leintett a dologról.
    -  Na mi az vérfarkas? Talán nem vagy szégyellős? – heherésztek, mire kivillantottam fogaimat. Gőzöm sincs, hogy csinálhattam, de erre abbahagyták a nevetést. – Az a nagy helyzet, hogy titeket itt és most meg kéne, öljelek, de mivel annyira szépek vagytok, így kaptok egy kis előnyt. Engedünk nektek fél percet arra, hogy elmeneküljetek. Hogyha utolérünk, mind a kettőtöket lelőjük. Megértettétek? – Bólintottunk.
Olyan gyorsan változtam át és ugrottam le a kamionról, hogy anya sem bírt utolérni. Időnként visszanéztem, de nem jöttek utánunk. Nem telt még l a fél perc, mikor hallottuk, hogy rohannak utánunk. Kilométereken keresztül így ment ez, mire anyu bal hátsó lábát eltalálta az egyik egy nyíllal. Megálltam, mire anya unszolt, hogy menjek tovább és, hogy ő majd feltartja őket.  Nem szóltam vissza, csak rohantam. Már az egyik folyónál voltam, mikor meghallottam, anya nyüszítését.
Tudta, hogy ez lesz! Egyszerűen tudta és azt mondta, hogy nem lesz semmi baj… Mért nem maradtam akkor ott. Mért nem szálltam szembe vele… - A farkas szemeimből csorogtak a könnyek. Most mi lesz velem? Ki lesz, aki segít nekem kiismerni önmagam? Ki segít, majd túlélni ezt az egészet? … - Már tócsát alkottak a könnyeim, mikor észhez kaptam. Rohantam tovább, azzal a tudattal, hogy anya már nincs többé.