2. fejezett – Az elkóborolt bárányka

Már hajnalodott. Az egész táj a napkelte színeiben pompázott. Ahogyan haladtam előre egyre jobban fogyott az erőm. Fogalmam sem volt, merre futok, csak futottam és futottam.  A végén már mozdulni sem tudtam. Kerestem egy fatörzset ahol meghúzhatom magam és lefeküdtem oda.  A lábaim sajogtak, a fejem lüktetett. Fiatal farkas létemre sokat rohantam. Ennyi kilométert előttem az első nap senki sem tett meg a vérfarkasok között. Levegőt is alig kaptam. Olyan gyorsan lélegeztem, mintha a víz alatt maradtam volna három napot levegő nélkül.
A fejemben egy ígéret kezdett kibontakozni. A bosszú ígérete. Meg fogom bosszulni anyám halálát. Ki fogom irtani azoknak a vadászoknak ismerőseit, barátait, családját, akik ezt tették velem. A végén ők következnek. Had éljék át ők is azt a kínt, amit én is átélek most.
2 nappal később:
Mikor kinyitottam a szemeimet már emberi alakban voltam. A lábaim már nem fájtak, viszont a szívem annál jobban. Két dolgot utáltam ezen kívül: a vadászokat és azokat, akik a vadászokkal „lézengenek”. Azokat az embereket, akik jómódjukban nem találnak más elfoglaltságot, mint a fajtám irtásának módszereit meg tanulni és alkalmazni rajtunk.
A hasam iszonyatosan korgott. Nem tudom mióta nem ettem, de szerintem három napja biztosan kihagytam a háromszori étkezést. Gyorsan meg kell tanulnom azt, hogyan vadásszak. Méghozzá itt és most.
Egy őz illata csapta meg az orrom. Farkas énemnek nem jelentett nagy problémát az, hogy elkapjam, leterítsem, majd felfaljam a szegény kis őzt. De akadtak az őz gidákon más zsákmányaim is. Három nyúl és két kifejlett hím őz. A vadászat végén úgy éreztem már nem tudok többet enni. Kerestem egy folyót, megfürödtem farkas alakban benne és letelepedtem egy velem szemben álló fák tövébe.
Lépteket hallottam az erdőből jönni. Felálltam és támadó testtartást vettem fel. Két srác jött felém mit sem sejtve arról, hogy én itt lapulok támadó testtartásban a fák mögött.
    -  Clay, valaki van itt… - Beleszagolt a levegőbe. – Gyorsan. – Farkas alakot vettek fel.
A szemeik sárgás-barna volt az én szememmel ellentétben. Az én szemem zöld volt kicsit kékes beütéssel. Megvártam a megfelelő pillanatot és támadtam. Az egyikről el is feledkeztem. Lerántott a másikkal egy jól irányított ugrással. Morogtam és a szemébe bámultam. Nem tudtam szabadulni, így felvettem ember alakomat.
    -  Ki vagy te? – Clay.
    -  A nevem Nicole és örülnék, ha leszállnál rólam! – Parancsoltam.
    -  Addig nem, amíg el nem mondod mi is vagy valójában. – Követelte.
    -  Ugyanaz, mint ami te! – Felhergelte az idegeimet. – Megtennéd, hogy leszállsz rólam?!
Akadékoskodva elengedett. Megnéztem őket. Mind kettő annyi lehetett, mint én. Tizennyolc. Már indultam volna, mikor a egyik megszorította a kezem. Hangos morgás követte ezt a meggondolatlan mozdulatot és egy jól irányzott karmolás. Az arcán csak pillanatokkal később gyógyult csak be a seb.
    -  Miért csináltad ezt?
    -  Azért, hogy elengedj. Amúgy is begyógyult, vagy nem? – Kérdeztem. – Ne próbáljatok követni! – Ezzel elindultam a folyó túloldalára. Farkas alakban voltam és iszonyat gyorsan futottam. Később vettem csak észre, hogy jönnek utánam.
Ez nagyon feldühített… Megmondtam nekik, hogy ne kövessenek, de nem tudnak teljesíteni egy ilyen aprócska kérést. Gyorsan elbújtam az egyik fa mögé és kivártam, amíg utolérnek. Először nem találtak, de később szagot fogtak. Emberként felmásztam szép lassan a fára és onnan figyeltem őket. Vártam a megfelelő alkalmat a támadásra. És nemhiába, vártam. Mind a kettő a földön landolt, mire én morogtam és a fogaimmal vicsorogtam. A hatás nem maradt el. Felállt a szőr a hátamon és nagyon lassan közeledtem feléjük. Nem tudom mi okozta ezt a hatás, de örültem neki.
Valami furcsa dolog történhetett velem, mert a megszokottnál is nagyobb önbizalmam támadt. Úgy éreztem, hogy akár hét vadászt is meg tudnék ölni most. A lépteim dobbanása, a gyorsaságom – most jelenleg a lassúságom – és az erőm is a kezem alá játszott. Mikor el akartak futni nem engedtem őket el. Meg akartam leckéztetni őket.
Nicole, ne tedd ezt! Ne csinálj ostobaságot, kérlek! Egy egész falkát magadra haragítasz! – Magam előtt láttam anyut. Most is ugyanazt a ruhát viselte, mint múltkor este, amikor meghalt. Csak most valami furcsa fehér fény lengte körül. Magam sem értettem mért, de egy kicsit megijesztett. - De ezt nem mutattam ki.
Egy perccel később észhez kaptam, de addigra anyu sehol sem volt. Mintha csak egy gyenge szellő lett volna. Olyan könnyedén elillant… Talán egy délibáb volt! Igen az! Biztosan az volt. Csak az lehetett… De az lehetetlen. Az csak Afrikában van meg ahol esetleg olyan nagy a hőmérséklet. De akkor mi volt ez, ha nem délibáb? – Tűnődtem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy csak egy kicsit megijesztem a követőim. Nagy erővel ráugrottam az egyikre és vicsorítottam.
    -  Ne kövessetek!
    -  Csak el szerettünk volna vinni a falkához. Talán csatlakozhatsz hozzánk te is. – Csatlakozni egy falkához? Nem is rossz ötlet.
Bólintottam.
Elindultunk a falka törzshelyére s az út közben megtudtam a másik srác nevét is: Caleb.